Másodiknak lenni majdnem mindig rosszabb mint elsőnek. Emlékszem mikor Gergő a pocakomban volt, órákat töltöttem a fotelbe kuporodva mindenféle babás könyveket olvasgatva és hangulatos, lágy zeneszó szólt a háttérben. Mindig tudtam éppen mekkora, éppen melyik kicsi szerve van alakulóban. Nagyon készültem, nagyon vártam őt. Őt, az Elsőt.
Gergő kicsi öccsére sajnos már nincs ennyi idő. Ha elkezdeném összeszámolni a nyugalomban, pocaksimogatással töltött félórákat, bizony nem jutnék messzire. És itt most erősen szégyenkezem....
Korábban nem tudtam volna elképzelni hogy Gábor ne jöjjön el velem az aktuális vizsgálatokra, most nem esek kétségbe ha éppen nem ér rá. Hiába, a csoda csoda marad, de a rutin nagy úr.
Emlékszem a Gergővel eltöltött szerelmesen szopizós félórákra, amikor a félhomályban megbújtunk a nagy párnák rejtekében, és nem volt más a világon... :-) Kétgyermekes barátnőm a Másodikat már állva szoptatta, és fél kézzel, mert a másikkal az Első zokniját húzta fel, vagy épp a fenekét törölte meg :-) Szerencsére a Másodikokat ez a legkevésbé sem szokta zavarni, hiszen ezt ők így szokták meg, ebbe születtek bele.
A szeretet pedig nem sugárzik feléjük kisebb erővel. Még ha néha úgy is látszik :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése