Csütörtök


Ma is kedves vendégeink voltak, Lackó, Bea, és a kis Botond, aki nevezetesen Gergő másodunokatestvére. A kiskrapekok egyre kíváncsibbak egymásra,nagyon édesek ahogy nézegetik egymást, nyúlnak a kezükkel. Természetesen az elmaradhatatlan, kihagyhatatlan fotózást is megejtettük, ahol közös képek is készültek.
Az este érdekesen alakult. Valamiért 5 perccel azután hogy Gergő elaludt, riasztott az a fránya légzésfigyelő, pedig ilyet fél év alatt nem csinált (na jó, egyszer, de akkor a gyerek lapjával a rácsra tapadva feküdt) szóval szegénykém zokogva ébredt, úgy megijedt. Nagy nehezen visszaaltattuk, de kb fél óra múlva a vihar a tetőfokára hágott, és akkora erővel kezdett el szakadni, hogy éktelenül verni kezdte az eső (meg némi jég) az ablakpárkányt. Félelmetes és nagyon hangos robaj volt, szegény picikénk önkívületben üvöltött a kiságyban, szerintem kisebbfajta sokkot kaphatott. Muszáj volt megvárni míg a vihar odébbáll, de szerencsére nem tartott soká. Kicsi manónk addig apukája öléből nézte szipogva, tágra nyílt szemekkel a szakadó esőt, meg a szél táncoltatta fákat. Mondtam is utána Gábornak, aki imádja a viharokat, hogy jó lenne majd Gergővel is megszerettetni a természet tombolását, mert nem szeretném ha úgy félne majd tőle mint én gyerekként. Bár az első sokk után kifejezetten csodálat volt a szemében, vagy 10 percig némán bámulta az ablakon át.
Rám is várt még egy kisebb sokk. Mikor beléptem a konyhába. A hatalmas özönvíz utat tört az ablakpárkány alatt, és az ajtóig eláztatta a konyhát. Szóval míg a fiúk a vihart nézték, én fél vödörnyi vizet takarítottam fel a padlóról...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése