Kezdjük a legelején...

Kedjük a legelején
Apukádat 2004 nyarán ismertem meg, de akkor még mással éltem együtt.Sokszor találkoztunk, kirándultunk, autókáztunk, beszélgettünk. Kezdettől fogva valami természetes, magától értetődő közösségem volt vele. Ha együtt voltunk, akkor éreztem úgy, hogy ÉLEK, egyébként meg csak úgy voltam.
Ő talán már tudta…. Talán már az első perctől fogva? És azt is hogy én csak barátként (nagyon jó barátként) tekintek rá. Találkoztunk sokszor, igen. Nagyon szerettem vele lenni, csak folyton szerelmes voltam….másba:-) Sokszor kértem a véleményét, adott tanácsot... aztán sokszor megszakítottuk a kapcsolatot, ha már nagyon fájt a szíve értem...ilyenkor pár hónapig nem találkoztunk. Hiányzott, sírtam is, de mégsem fogtam fel hogy ha ennyire tud fájni akkor az valami sokkal mélyebb....sokkal örökebb. Fura. Fiatal voltam, éretlen, de már tudom hogy a személyiségem alakulásához kellett az a pár év tapasztalat. Főleg a rossz. Így jobban értékelem a jót.
Azt h tökéletesen kiegészítjük egymást, és senkivel nem vagyok annyira önmagam mint vele, azt mindig éreztem. Ő pedig talán tudta hogy egyszer eljön az ő ideje, és ez nem is lehet másként. Így van megírva.
Inkább az én felismerésemre várt. Ahogy ő fogalmaz: Vártam hogy végre megjöjjön az eszed :-))

És 2007 tavaszán megjött Épp szokás szerint nem voltam túl jól, véget érő kapcsolat, lelkileg padlón, pénzem sem volt, mikor felajánlotta hogy költözzek hozzá. Persze nem akartam, féltettem a szívét…nem akartam elérhetetlen, tálcán kínált csokitorta lenni. És ezt persze ő nagyon jól tudta, annyira, hogy szépen a csőbe húzott egy kitalált történettel. Elmesélte hogy neki most van egy nagy szerelme, akivel talán össze is bútoroznak, szóval menjek nyugodtan, szigorúan barátságból akar rajtam segíteni. Hittem, hát mentem. Egyenesen a kisszobába költöztem, és kezdetét vette egy nagyon szép és izgalmas időszak. Esti beszélgetések, borozgatások, jól sikerült és kevésbé finom vacsorák, néhány fotó, napi ölelések. De semmi egyéb. Hogy mikor jöttem rá hogy Gábor (aki időközben szakított nem létező barátnőjével) kell nekem és senki más? Azt hiszem akkor amikor egyik este hazaállított, becsörtetett a szobámba (erre persze felébredtem) és elújságolta hogy találkozott egy lánnyal.A Lánnyal. Még sosem láttam ilyennek….csak azt vettem észre hogy zokogni kezdek. Nem bírtam abbahagyni. Akkor éreztem először igazán: Elveszítem.

De valamiért mégsem kellett neki az a lány, pedig sokkal szebb, fiatalabb, vékonyabb volt mint én, máig nem értem, de a lényeg hogy miközben a táncparketten forgatott a bormámoros Duna- parti éjszakában, nekem belülről súgta egy hang hogy álljak meg, legyen az enyém. És megálltunk, miközben a többi pár izzadtan ropta tovább, és csak csókoltam, csókoltam….azt hiszem ennél nagyobb egységélményt nem kell tapasztalni hogy az ember azt érezze; meglelte a másik felét.