Valami otthonos, valami ismerős...

A kisember elaludt a karomban miközben én épp egy levelet pötyögtem egy ujjal a számítógépen. Nem akartam letenni míg be nem fejezem, meg egyébként is kényelmesen ültem, jó volt akkor így. Úgy 5-10 perc telhetett el mikor egy autó hangos zajára felriadt. Körbenézett riadtan, majd tekintete rám talált, édesen elmosolyodott, halkan sóhajtott, majd visszahunyta kicsi szemét, és álmodott tovább. És ekkor mélyről, valahonnan egészen mélyről előkúszott egy régi, meleg, otthonos érzés, teljesen beterítve a szívemet. Az anyukám karjaiban voltam, ahol a világ a legkerekebb, és legpuhább volt, és ahonnan ki volt rekesztve minden ami rossz. Mert az én anyukám sosem hagyott magamra. Ha sírtam, fáztam, vagy féltem, ő mindig ott volt, és ölébe bújva elmúlt minden ami bántott... Megsimogattam kisfiam arcát, és tudtam, hogy most ugyanezt érzi. Én pedig neki fogom átadni mindazt a sok jót, azt a meleg, otthonos biztonságos érzést, amit én kisgyerekként az édesanyámtól kaptam.