Május 4-e volt mikor Gábort megkértem, utazzon egyet a koponyája körül, és kérdezze meg Barnit hogy mikor fog érkezni. A 18-as szám jelent meg előtte. Hittük is, nem is, de inkább hittük, hiszen az elmúlt évek alatt bebizonyosodott, hogy ezekre a "látomásokra" érdemes alapozni ha az én szerelmetes jós-uramról van szó. 17-én levitte Gergőt Szolnokra, én meg túrós sütit sütöttem. Aznap este nem is mentünk sehová, pihentünk. Reggel én bementem a kórházba ctg vizsgálatra, ahol már mérhetők voltak a szakaszosan jelentkező fájások, a méhszáj viszont még mindig zárt volt, így hazaindultunk, a doki is, én is. Rendeltem sushit. A terhességem alatt végig csak zöldségekkel töltött makikat ehettem, mert a nyers halakat kerülni kell, de gondoltam ha úgyis ez lesz az utolsó "vacsorám" akkor kérek mellé némi pácolt lazacos finomságot is. Tévéztem, neteztem, falatoztam, heverésztem, de már eléggé rendszeresen éreztem a keményedéseket, görcsöket. Nem erősen, de jöttek szépen. Délután 3 körül elkezdtem mérni őket, jöttek sorban 5 percenként. Szerencsére 4 körül hazajött Gábor is, de nem jutottunk sokkal előbbre. Mindenesetre én nagyon örültem a jelenlétének, azt gondoltam, nagy baj már nem lehet ha itt van velem. Vettem egy hosszú, forró zuhanyt, mert a jóslófájásoknak el kell múlniuk ennek hatására, ahogy nálam is mindig el szokott. Hát ezek nem múltak el. Este 6 körül már gyanús volt a dolog. Elkezdtem húzni az időt....beraktam egy mosást. Rendet raktam, közben azért felöltöztem. Mondtam Gábornak hogy induljunk. De ne, mégsem, most nem is fáj annyira. Na aztán csak elindultunk. Kórházban az ügyeletes lány fogadott, velem egy idős, jó fej, aranyos. 1 ujjnyi méhszáj, mi már nem megyünk innen sehová, apuka mehet a csomagokért. Én egy 6 ágyas kórterembe kerültem, ahol 5 lány feküdt, mellettük műtősruhába öltözött apukák, még mindenki mosolygós. Leleteket kértek miközben rákötnek a ctg-re egy 20 percre. Hopp, azok persze lemaradtak, Gábor kocsiba ült, robogott haza. Életem legnyomorúságosabb 45 perce volt, még a fájások is lelassultak, szinte visszatartottam őket. Közben bejött egy antipatikus szülésznő, aki vizsgálni akar. Kérdem: -máris? Alig 20 perce vizsgált a doktornő. Na erre ő felkapta a vizet, hogy látniuk kell a folyamatot, meg nincs röntgen szeme. Nem érdekelt. Nem vagyok beteg, a folyamat meg halad magától előre. Ezután már egy másik szülésznő foglalkozott velem, akit magamban csak Ursulának hívtam, magas volt, molett, de erős, higgadt, pont megfelelt nekem. Gábor szerencsére visszaért, én meg újra engedtem hogy fájjon. Közben befutott a doki is, mosolygós, huncut, megnyugtató volt a vidámsága, lazasága, mert itt kezdtem ideges lenni. Képtelen voltam lazítani, csak feszítettem folyamatosan. Pedig Gergővel is ez volt, és annyira igyekeztem hogy most másképp legyen, de nem ment. Mivel 4 ujjnyi volt a méhszáj, 5 ujjnyitól meg már mehet az ember a szülőszobára, ezért a doki javasolta a burokrepesztést, amire Gábor is biztatott, mert ha ilyen gyorsan haladunk (este 9 óra volt) akkor ne várjunk rá hogy magától megreped, burokban születni pedig nem annyira jó mint amennyire hangzik. Hát jó. Innentől felgyorsultak az események, az 5 perces fájásokból 3 percesek lettek, iszonyatosan fájt, de próbáltunk sétálni, hogy segítsünk Barninak szépen beilleszkedni. Lassan csoszogtunk a szülőszoba felé, ahol aztán magunkra hagytak minket. Én az ágyra hajoltam, Gábor masszírozta a derekamat. Nem tudom mennyi idő telt el, azt sem tudtam hol vagyok, de egyszer csak éreztem hogy fel kell másznom az ágyra, mert ha most nem teszem, akkor később sem fogom. Ez volt a legszörnyűbb 15 perc, szinte összefüggő fájások követték egymást, én meg csak feszítettem közben, és óriási levegőket vettem. Bejött Ursulám, aki megállapította hogy már majdnem teljesen eltűnt a méhszáj, de még ne nyomjak ha lehet. Nem is akartam még vagy 3 percig, mert nem kellett, de aztán megéreztem a már ismerős "méh-öklendezős" érzést, ami egy csoda számomra azóta is, mert a fájások egyszeriben megszűnnek, és az ember szinte nem is tud mást csinálni, csak engedelmeskedni ennek az erőnek, ahogy a méhe préseli ki a lakóját magából. Ursula kiabált hogy szóljanak a dokinak, aki ott is termett, és innnentől nem volt 5 perc, tán 4-5 tolófájás jött és kibújt Barnika ordítva, kapálózva, én meg rögtön sírva fakadtam. Felemelő, csodás érzés, hogy ment minden a természet rendje szerint, és a testem tudta a dolgát. Nem volt infúzió, fájdalomcsillapítás, folyamatos monitorozás, csak hagyták hogy működjek. Rögtön odabújhatott hozzám a kis csomagom, akit kérésünknek megfelelően nem fürdettek meg, így a magzatmáz minden jótékony ápoló hatását kiélvezhette. Még 2 órát tölthettünk ott a szülőszobán együtt, hármasban. Nem háborgattak minket. Barni egy órát szopizott békességben, Gábor sms-eket írogatott, telefonált.
Ez a szülés fájdalmasabb volt mint Gergővel, viszont utána mintha elvágták volna. A saját lábamon mentem fel az osztályra, persze Gáborom fogta a kezem. Ezer hála neki mert mellettem volt, köszönet a dokimnak, aki semmit sem komplikált túl, és köszönet Ursulámnak, aki a szülés egy nehéz pillanatában kizökkentett, a szemembe nézett, és meggyőzött arról hogy érdemes hallgatnom rá :-))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése