Szombaton megértettem valamit. Anyai nagymamámat vittem ki a temetőbe. Mindig utáltam odamenni, nem értettem a sírokat gondozó emberek lelkivilágát, úgy gondoltam hogy egy betontömböt szeretni, azt feldíszíteni...felesleges. Az én "vallásom" szerint a test amit a halál után leveszünk, csak ruha, és az otthonunkban, egy erdő mélyén, vagy bárhol a világon megemlékezhetünk a szeretteinkről. Elnéztem a drága mamát. Virágot válogatott. Nagyon odafigyelve szedegette a szálakat, a legszebbet akarta. Mária nap volt, édesanyja neve napja, és nagypapám születésnapja. Dupla ünnep. Mamámnál egyből tripla lett, a rózsákból (édesanyja kedvence volt) választott még egy szálat. -A Szűzmáriának.
Miközben a sír felé sétáltunk, megkérdeztem őt hogy miért jár ki minden héten, mi értelme van? Papa nem itt van, feleslegesen fárasztja a lábait. Csak mosolygott, azt mondta nem vagyok még elég öreg. Közben megérkeztünk. Gyújtottunk gyertyákat, aztán csak figyeltem őt. Szépen kimosta a vázát, majd elrendezgette benne a friss csokrot. Minden szálat egyenként. Kis seprűvel letisztogatta a sírt, a ráhullott leveleket is leszedegette.Elmormolt egy imát. Majd ezt mondta -Tudod Zsuzsikám, kijövök ide, mert jó érzés gondozni a sírt. Elmerengek Papára gondolva, és érzem, TUDOM hogy már nagyon vár engem.
Hát ilyen egyszerű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése