Tökéletes pillanatok

Ott ültünk a konyhában, a nagyfiam és én. Az ebéden már túl voltunk, így elővettem a fagyisdobozt a hűtőből. Ő is kapott egy kanalat, én is. Csöndben falatoztunk, nem szóltunk egymáshoz, nem mondókáztunk, csak bámultunk ki az ablakon, miközben kanalunkról nyalogattuk a hűs édességet. Néha összetalálkozott a tekintetünk, egymásra mosolyogtunk, ő csokifagyitól maszatosan, és szimplán boldogan, majd elgondolkodva ettünk tovább. Nem tudom hány perc telhetett el így, talán 10, 15, óráknak tűnt. De az a mély egyetértés, az a csendes szövetség, összhang, ami a pillanatot körüllengte, az azt hiszem örökké emlékezetes marad. Pedig csak a konyhában ültünk. A nagyfiam és én.