Mivel anyát hazaengedték a kórházból, így hazautaztunk Gergővel hogy segíteni tudjunk. Nagyon féltem, mert imádja a mamáját, ha ő ott van, senki mást nem fogad el, engem sem :-) De ezek a pici manók sokkal okosabbak, érzékenyebbek mint ahogy valaha gondoltam. Egy percig nem sírt. Mamája ágyban feküdt, ő pedig nem akart rámászni, nem rángatta, egyből megértette hogy ez most valami más helyzet. Mindennap többször vezetett arra az útja, de csak megállt az ágy mellett, megfogta a kezét, magyarázott valamit, vigyorgott,aztán ment tovább. Anya szerencsére a hét végére már egyedül is fel tudott kelni, és óvatosan ugyan, de alapszinten önellátó lett.
Nem volt könnyű ez az öt nap. A házban mindenhol üvegajtók, szinteltolások, az emeletre vezető lépcső.....mackónak egész nap a nyomában kellett lenni. Hogy emellett hogyan ápoltam anyát, hogyan ettünk, hogyan mosogattam, vásároltam, takarítottam, hogyan etettem meg a macskákat, hogyan látogattuk apát, hogyan vittünk neki ételt, magam sem tudom már. Összefolynak az események. Nem emelhettem volna, fájt a hátam is, de muszáj volt. Biztosan az angyalkáim vigyáztak ránk. A derekam a harmadik napra már egyáltalán nem fájt, biztosan az adrenalintól, mert azóta újra visszatért, pedig negyedannyira terhelem.
Gergő a pucérkodást továbbra is imádja, pont olyan mint az apja, őneki is az az első hazaérve hogy a cipőjével együtt a zokniját is leveszi, és rövid nadrágban van itthon. Hát a mackó is hasonlóképpen van a ruházkodással. Pelenkázás közben elszökik, a zokniját színpadias mozdulattal lehúzza, és messzire hajítja. Ma kapott is egy finom puhatalpú mamuszkát amit nem tud levenni a lábáról. Muszáj kicselezni :-)Apát hétfőn áttolták az onkológiára, és elkezdték a kemoterápiát. Ma már haza is jöhetett, következő hétfőn megy újra.
Etukának meg csak küldjük az erőt, neki van a legnagyobb szüksége rá. Sokat gondolok rá. Fel kell hogy épüljön, nem lehet másképp és kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése