A tesó jóóóóó

Az első kérdés amit mindig feltesznek nekem miután megtudják hogy a srácok közt 17 hónap van, az a: Hogy bírtad kettővel????A második: De így terveztétek???
Nos, igen. Sőt:-) Mindig kis korkülönbség pártiak voltunk. Ezt a bejegyzést nem vitaindítónak szánom ám, és tökéletesen megértem azokat is akik máshogy gondolják és tervezik, de gondoltam -mivel örök téma- leírom hogy mi miért így, és nem úgy.

Szóval. Tudtuk hogy nehéz lesz. De úgy éreztük, hosszútávon ez lesz a jobb a mi családunknak. Elcsépelt, de a gyerekek tényleg összenőnek. Ez az alig másfél év még jobban el fog törpülni ahogy nőnek, és én örülök neki hogy mindig hasonló életszakaszban lesznek, azonos érzésekkel, problémákkal, ami talán még közelebb viszi őket egymáshoz. Nyilván én is tudom hogy a szeretet nem a korkülönbségen múlik, szép is lenne. 1év különbséggel is lehet két ember irtó rossz testvéri viszonyban:-) De mi azt szerettük volna, ha nem csak tesók, hanem barátok is lennének.A  közös játék pedig SZERINTEM meghatározó ebben. És azért valljuk be hogy egy 2 és egy 7 éves nem biztos hogy ugyanazt találja szórakoztatónak.(És persze ettől lehetnek szuper jó tesók, főleg hogy 20-30 év múlva ezek már nem érezhető különbségek)
Mi elég menősek vagyunk, szeretünk mindenféle programokra járni, és végiggondolva jobb megoldásnak tűnt két egyforma korú gyerek, mert nagy korkülönbségnél fennáll a lehetősége hogy az egyik unatkozik akár. És már hallom is, hogy de az állatkert, meg a kirándulás...persze, millió program van amit kicsi és nagy egyaránt élvez, de van még kb 100, ami életkorhoz köthető:-)
Ami még fontos volt a mi családtervezésünknél, hogy sokaktól hallottuk hogy ahol egy pici van meg egy kicsi, ott a féltékenység pár apró megnyilvánulástól eltekintve elkerülte őket.  Azt olvastam, hogy a korkülönbség  akkor ideális, ha vagy túl kicsi ahhoz, hogy a nagyobbik gyerek úgy fogja fel, hogy vetélytárs érkezik a családba (azaz kb. egy-másfél év), vagy elég nagy ahhoz, hogy a nagy testvér már ne tartsa ellenfélnek a később érkező picit és inkább a szülők segítésére törekedjen (ez kb. négy-öt éves kortól kezdődik). Én akárhogyan töröm az agyam, nem nagyon tudok visszaemlékezni féltékenységi jelekre, hiszen Gergő éppen hogy öntudatára ébredt, már ott volt  tesó, tehát apró korától fogva természetes volt hogy nincs egyedül. Mondjuk nekünk annyiban is szerencsénk volt, hogy Gergő nem igényelte annyira a testkontaktust, ő ilyen gyerek, a kicsi viszont annál inkább, szóval tényleg szerencsés volt a felállás, Barninak elég volt hogy rajtam lógott kendőben kb 8-9 hónapig, közben meg tudtam Gergővel játszani. Szóval összességében nekünk nagyon bejött ez a választás, és minden barátunknál ahol hasonló a helyzet. Az első év tényleg nehéz, de hosszútávon nagyon jó befektetés.


Ami miatt még így döntöttünk: Lendületben voltunk. Nyakig a pelenkában, a játékkupacban, a reszelt almában. Ennek kb 3 éves kor körül lesz vége, mikor a gyerkőc oviba megy, mi pedig vissza a felnőtt életbe. Nos, mi miután valamennyire visszakapnánk a szabadságunkból, régi életünkből, női-férfi szerepünkből valamennyit, szerintem túlságosan örültünk volna, élvezni szerettük volna, és nagyon nehezen vettük volna rá magunkat hogy teljesen elölről kezdjük. Mostanában egyre többször éreztem hogy kezdek kicsit bekattanni,elfáradni, hiszen már 3 éve hogy itthon vagyok, és bevallom, nekem néha hiányzik a mindennapi munka, a szép ruháim, a felnőtt emberek társasága, és ha még most indulna újra a 3 éves itthon lét, háááát, nem tudom :-) Nehéz lenne. Az 6-7 év összesen. Így meg csak 4,5 :-)


És még egy fontos érv.Nem vagyunk huszonévesek. Gábor 41 éves lesz mindjárt.Én pedig  nem akartam 33-34 évesen szülni a másodikat, hiszen minél fiatalabb az ember annál kisebb a kockázat, és annál problémamentesebb a terhesség és  szülés is.

Ja és még valami. Az én öcsikém 10 évvel fiatalabb nálam. Imádtam, szerettem hogy pici, sokat segtettem anyának, de annyira más szakaszában voltunk az életünknek folyamatosan, hogy a kapcsolatunk gondoskodásra, dögönyözésre korlátozódott, aztán kamaszkoromban idegesített, 18 évesen mikor elkerültem otthonról, ő még mindig csak 8 éves volt...nem is ragozom. Mostanában kerültünk igazán közel egymáshoz, és ez úgy érzem egyre inkább így lesz ahogy telik az idő. Gábornak pedig nincs tesója. Így aztán mindketten úgy nőttünk fel, hogy kicsit egyedül éreztük magunkat. Volt persze rengeteg barát, haver, osztálytárs, de esténként, esetenként olyan jó lett volna ha van egy "otthoni barátunk" is :-)



Hát ennyit a döntésünk okairól. Minden család más, mindenki másképp gondolkodik, nekünk így a jó:-)

Egy szó mint száz, imádom hogy mindent együtt csinálnak, hogy egyszerre tanulnak, tapasztalnak meg új dolgokat, és legjobban azt, hogy korkülönbségtől függetlenül tényleg nagyon szeretik egymást:-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése